AZ EGYMÁST VISELŐ MASZKOK BIRODALMA

Színház maszkok kiállítása

Ismerjük meg a maszkok történetét! Mi a közös egy gázálarcban és a középkori pestisdoktor maszkjában? Vagy egy japán színészben és egy Srí Lanka-i sámánban? A két részből álló tárlat egyik fele a maszkok színházi vonatkozásain túl, azok általános kulturális jelentőségéről késztet töprengésre. Másik fele ismert színészek arcának metamorfózisait mutatja be, a meztelen arc átalakulását a mimézisben, a megjelenített karakter tárgyiasult maszk nélküli maszkjátékát - Juhász Kristóf

A kiállítás szöveganyagát képező tanulmány a különböző funkciókat betöltő maszkok közötti összefüggéseket keresi. Célunk a maszkok színháztörténeti, antropológiai, hadtörténeti, esztétikai, mitológiai, és pszichológiai narratívái között való kohézióteremtés. Ezért mindenféle linearitást mellőzve kalandozunk a legkülönbözőbb földrajzi helyeken és kultúrkorszakokban. Rendszerünk egymáson átfolyó analógiák rendszere. A sámán- és beavatási maszkoktól a görög színház és a commedia dell'arte álarcain át jutunk el napjaink apokalipszisének gázálarcáig, illetve a csak virtuális terekben látható maszkjainkig, a számítógépes avatárokig, tetszés szerint halmozható, vagy cserélgethető alteregóinkig. Vagy fordítva.


- Kezdetben volt a maszk – írja Dömötör Tekla néprajzkutató, színháztörténész. Minden állítás, amely így kezdődik: kezdetben, a múlt beláthatatlanul szédítő mélységeivel kecsegtet és fenyeget. Sötét kútba tekintünk alá, melyből az idegenség érzetének dermesztő hidege árad, fölfoghatatlan rítusok, hiedelmek, szokások tömkelege, mikre jobb rázárni a múzeum és a levéltár ajtaját, miután kellő alapossággal meghatároztuk és felcímkéztük őket. A múlt befejeződött, sugallják a címkék és meghatározások. A történelem véget ért, üzeni a múzeum ajtaja, amit senki és semmi nem zörget belülről.

Pedig mi magunk is az ajtón belül vagyunk. A mi rítusaink, hiedelmeink, szokásaink tömkelege is kellő alapossággal meghatározandó és felcímkézendő. Elődeink múltja nem ért véget a mi jelenünk kezdetével. A mi jelenünk sem kezdődik máskor, mint az övéké.
Ösztönösen és önkéntelenül valamiféle utat keresünk, hosszú, kanyargós, rögös, olykor a semmibe vesző utat, a kőbalta útját az atombombáig, az abakusz útját a számítógépig, a kerék útját a szputnyikig, az esőtánc útját Hollywoodig.

Az utat keressük – és nem találjuk. Találhatunk folyamatokat, amik segítségével találhatunk analógiákat. Az analógiák segítségével pedig újabb analógiákat.

A kőkori barlangrajzon valamilyen szarvas állatfejet viselő emberalak hadonász. A speciális lábbelijében két méternél is magasabb Prométheusz órákon át mennydörög a végzetről ugyanazzal a gigantikusra nagyított, keserű szájjal. Egy hasonló méretű, de örök vigyorba fagyott képű Miki egér öleli magához gyermekeinket a vurstli bejáratánál. Zombik és óriásrobotok a mozivásznon, lányokat kergető busók a tereken, krokodil- és sakálfejű egyiptomi istenek, maszkos gyilkosok, álarcos szuperhősök, és végül a csak műtéti úton eltávolítható vagy átalakítható, botoxból, varratokból, tetoválásokból készült bio-maszkot viselő celebek és pornósztárok néznek ránk mindenhonnan. Ha csak föl nem vesszük – látszólag minden kultúrtörténeti utalástól mentes – napszemüvegünket, hogy ne vehessék föl velünk a szemkontaktust.

Nem is az a kérdés, hogy mi a hasonlóság, inkább az, hogy mi a különbség?
 

A kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szakmai segítségével valósul meg.